Az USA világkereskedelmi rendszerváltást hajt végre – és akár félre is sikerülhet az egész

A világkereskedelemnek globális rendje és szabályai vannak. Nekünk ez talán már fel sem tűnik, hiszen a kapitalista Magyarország 1989 óta ugyanabban a szabadon lebegő valuták és egyre alacsonyabb kereskedelmi akadályok jellemezte világban él, azelőtt pedig a kommunista blokk részeként mérsékelten volt csak közünk a szocialista blokkon kívüli, „valódi” világkereskedelemhez, ahhoz külkereskedelmi cégek szűk elitjén keresztül kapcsolódott hazánk. Kevés okunk volt tehát elgondolkodni azon, hogy mik a világkereskedelem keretei, s ki szabja őket. Az április elején bejelentett nagy amerikai vám­csomag mérföldkő: az első világ­kereskedelmi rendszerváltást jelenti, amit Magyarország kapitalista piacgazdaságként megél. S meglehet: ez a rendszerváltás az utolsó, amit a világrend hegemónjaként az Amerikai Egyesült Államok vezényel le.

Távolról sem ez az első azonban. A globális kereskedelem rendjét az Egyesült Államok a 20. században kétszer is alapjaiban írta át: amikor létrehozta a Bretton Woods-i pénzügyi rendszert, és amikor felrúgta. Ezt követi most harmadik amerikai eredetű világkereskedelmi rendszerváltásként Donald Trump vámcsomagja.

Bretton Woods rendjétől Nixon sokkjáig

Az Egyesült Államok 1944 és 1958 között dolgozott az általa kialakított első nemzetközi pénzügyi rendszeren, amíg az üzembe nem állt. A Bretton Woods-i rendszer a második világháború következtében előálló magas inflációt és a nyugati államok valutáinak versengő leértékelését volt hivatva megállítani, amelyet a kereskedelmi versenyképességért folytattak. Kulcstétele egyszerű volt: legyen rend, s a rend alapja legyen az arany és a dollár. Az új rendszerben az árfolyamok nem szabadon lebegtek, hanem kötelezően fixálva voltak az amerikai dollárhoz. A tartalékvaluta szintén a dollár lett, amelynek aranyra válthatóságát az Egyesült Államok garantálta, biztosítandó, hogy ő maga se nyomtathasson pénzt számolatlanul. A rendszer kiszámítható, stabil árfolyamokat és kereskedelmi viszonyokat hozott, egyben korlátozta a tőke mozgását. Korlátozta emellett az USA pénzügyi mozgásterét is: csak annyi dollárt nyomtathatott, amennyit fedezni tudott arannyal.

Az 1970-es évek elején aztán az Egyesült Államoknak szűk lett ez a kényszerzubbony, nem tudott ellenállni a minden más devizával szemben fix árfolyamú dollár olcsó nyomtathatósága jelentette kísértésnek. A Bretton Woods-i rendszer többi tagja így egyre inkább elvesztette hitét a dollár mint tartalékvaluta értékében, s az európai országok sorra éltek az aranyra váltás lehetőségével, míg aztán az Egyesült Államok aranykészlete drasztikusan meg nem csappant. Ekkor döntött Richard Nixon elnök a második világkereskedelmi rendszerváltás mellett. Ez volt a Nixon-sokk 1971. augusztus 15-én: az USA bármiféle felkészülési idő vagy jogorvoslat nélkül megszüntette a dollár aranyfedezetét, és egy ideiglenes, mindenre érvényes, 10 százalékos vámmal bebiztosította az amerikai termelők versenyképességét a sokkot követő árfolyam-fluktuációra felkészülve. John Connally, Nixon első pénzügyminisztere is ekkor mondta el híres mondatát: „a dollár a mi devizánk, de a ti problémátok” – azaz az Egyesült Államok innentől kezdve csakis a maga vélt vagy valós érdekeihez igazítja az árfolyam-politikáját, miközben továbbra is ragaszkodik a dollár tartalék- és elszámolási valuta szerepéhez és az azzal járó privilégiumokhoz. A stabil, kiszámítható árfolyamok és az azok mentén zajló kereskedelem, a korlátozott nemzetközi tőkemozgás rendszerének ezzel Bretton Woods hivatalos eltörlése nélkül vége szakadt, az USA-n kívüli államoknak folyamatos árfolyam-instabilitással kellett szembenézniük kereskedelmi mérlegük alakulása és a robbanásszerűen növekedő nemzetközi tőkemozgás révén. Az Egyesült Államok pedig megtarthatta a betonszilárd dollárt bármilyen külkereskedelmi mérleg mellett, mert hiába nem fedezte már arannyal, a nyakló nélkül nyomtatott dollárt továbbra is vásárolnia kellett az egész világnak, hogy kereskedni és tartalékolni tudjon.

Jobb rendetlenség legyen!

Az előző amerikai eredetű világkereskedelmi rendszerváltás hívta tehát életre azt a berendezkedést, amely ellen Donald Trump most fellép; azt, amelyben az USA kivétel a kereskedelmi mérlegek összes többi országra vonatkozó vastörvénye alól. Ha a világ bármely országa többet exportál, mint importál, azzal erősíti a devizáját, másoknak drágábbá teszi a termékeit, s így veszít export-versenyképességéből, emellett olcsóbban tud importálni. Az exportjuknál többet importáló országok devizája gyengül, termékeik másoknak olcsóbbak lesznek, s így javul a kiviteli versenyképességük, ám drágább lesz nekik a behozatal. Ez a mechanizmus löki az országokat a kereskedelmi egyensúly – vagy a kereskedelmi többlet országon kívüli felhasználása, kihitelezése, devizába fektetése – felé. Az Egyesült Államokat ez a mechanizmus nem köti: amíg a világgazdaság nő, ő nyomtathatja a pénzt árfolyamgyengülés nélkül, hiszen 

Washington dollár-gyengülés nélkül tarthat olyan ormótlan külkereskedelmi deficitet, amilyenben bármely másik ország devizája tönkremenne. És tart is.

Ez az USA-nak kivételesen előnyös helyzet bizonyos hátrányokkal is jár, amelyekre Trump most keresi a gyógyírt, s egyelőre a vámokban találja meg. Ha az amerikai külkereskedelmi mérleget szétválasztjuk árukra és szolgáltatásokra, azt látjuk, hogy 

2024-ben 1,21 billió dollár, a szolgáltatások tekintetében pedig negyedekkora, 293 milliárd dolláros a többlet, ami rekordközeli érték, és szintén növekszik. Ezekből állt össze a 918 milliárd dolláros külkereskedelmi deficit.

Azaz a világkereskedelem eddigi rendszerében az Egyesült Államok nemcsak folyamatos külkereskedelmi deficitben van, hanem folyamatos gazdasági szerkezetváltásban is. A fizikailag létező árucikkeket az USA-nak az állandóan erős dollár mellett megéri importból beszereznie, s ez a folyamat egyre inkább leépíti az amerikai ipart, megszüntet jól fizetett munkahelyeket. Ezzel szemben az exportképes, jellemzően informatikai szolgáltatások, amelyek felé az ország gazdasága tolódik, az iparnál lényegesen kevésbé munkaerő-igényesek. Az amerikai szolgáltatásexport növekvő többletéből a techmilliárdosok mellett az informatikai cégek szűk, magasan fizetett alkalmazotti rétege részesül – ők az atlanti- és csendes-óceáni partvidék mélykék államainak status quo párti demokrata szavazói. Az USA középső részén élő republikánus munkások viszont Trump legfontosabb „kliensei”, és őket nem vigasztalják a szolgáltatásexportban elért sikerek, épp ellenkezőleg: zavarja őket, hogy odahaza egyre kevésbé éri meg – őket jó pénzért alkalmazva – árucikkeket gyártani. Miattuk törekszik Trump a külkereskedelmi mérleg kiegyensúlyozására, hogy újra megérje ipari termelést végezni az Egyesült Államokban, s ehhez jó pénzért amerikaiakat alkalmazni. Igen ám, de az ipar nem véletlenül vonult ki eddig a magas munkabérek jellemezte USA-ból. 

Ez törvényszerűen magasabb árakat is okoz. Trump most arra játszhat, hogy a szavazói bázisa a vámok okozta áremelkedésen elszenvedett kárnál többet nyer majd az országba be- és visszaáramló működő tőke teremtette ipari munkahelyek révén.

Így sikerülhet félre a rendszerváltás

A trumpi logika nem hibátlan. Az elnök ugyanis láthatólag azt gondolja, hogy az amerikai áru­kereskedelmi mérleg orbitális deficitjét kizárólag más országok vámjai, „devizamanipulációja” és „kereskedelmi akadályai” okozzák – holott az elsődleges oka az, hogy a privilegizált helyzetben lévő dollár túl erős, dolláron ülve túl olcsó a világ, túlzottan megéri importálni. Emellett pedig például az amerikai autóipar termékeinek zöme minden vámkülönbségtől függetlenül egyszerűen nem versenyképes Európában: nem az európai vámrezsim tehet arról, hogy a szűkös és drága üzemanyaggal működő kontinensen nem nagy amerikai benzinfalókat veszünk, hanem kisebb testű benzines vagy a nagyobb kategóriákban dízelmotoros kocsikat, amikben az Egyesült Államok versenyképtelen. A helyi igényeknek megfelelő amerikai autókat – lásd a Teslát – minden vám ellenére viszik Euró­pában, mint a cukrot. S a kereskedelmi mérleg csúnya számai mögött megannyi viszonylatban megannyi hasonló történet bújik meg.

Ha a most bejelentett vámtételeket Trump komolyan gondolta, nem pedig sokkoló tárgyalási nyitópozíciónak vagy tárgyalásokat megelőző belpolitikai gegnek szánta őket, akkor 

A piaci logika szerint csak azok a termékek maradnak versenyképesek, amelyek a vámok ellenére is olcsóbbak az amerikaiaknál, amelyeknek nincs helyi alternatívájuk, illetve amelyeket a gyártó hajlandó az Egyesült Államokban előállítani. Ha viszont az amerikai vámtételek így maradnak, akkor a kereskedelmi háború kirobbanása biztosra vehető, s a bejelentett viszonossági vámok révén az európai, kínai vagy délkelet-ázsiai termékek piacot nyerhetnek vissza az amerikai termékektől saját származási országukban és a világ minden táján az Egyesült Államokon kívül.

Valószínűsíteni azt lehet, hogy az USA kereskedelmi volumene összességében nagyot csökken majd. Egy kereskedelmi háború export- és import­oldalon is csökkenti a forgalmat, ami kölcsönösen előnytelen; az elszenvedett kár mértéke leginkább attól függ, mekkora részt tesz ki az adott ország külkereskedelmében az Egyesült Államokkal folytatott kereskedelem.

Egyáltalán nem biztos, hogy Trumpnak megéri ez az egész, a vámok, potenciális viszonvámok és a világkereskedelmi tektonikus mozgás hatásait pontosan modellezni lehetetlen. Nem érdemes nagy téteket tenni a trumpi álomforgatókönyvre: hogy a vámok hatására az USA-ba települő gyárak, illetve az amerikai ipar hazai piacnyerése által létrehozott, jól fizető munkahelyek kompenzálják majd az országot a vámok okozta inflációért és a kereskedelmi háború miatti exportpiacvesztésért.

Ha Washington hajlandó tárgyalni a bejelentett vámokról, akkor a rendszerváltás megszakítható. Európa és Kína fenyegethet Trump szavazóbázisát érzékenyen érintő ellenvámokkal – ezt tették az első Trump-ciklus idején –, felajánlhatja a fennálló vámok, kereskedelmi akadályok mérséklését, az amerikai külkereskedelmi mérleg kereskedelmi háború nélküli javítását a rendszer alapvető megváltoztatása nélkül. Ám ha az amerikaiak nem bizonyulnak hajlandónak a tárgyalásra, a világkereskedelmi rendszerváltás végbemegy. Elkezdődik a vámokhoz való alkalmazkodás, az indokolt mértékű viszonvámok bevezetése, a károk mérséklése, a korábban az USA-ba exportáló, ott piacot vesztő cégek segítése akár támogatásokkal, akár a rájuk Európában vonatkozó szabályok fellazításával – hiszen tudjuk: az európai autóipar például nemcsak az exportpiacokon tapasztalt nehézségektől szenved, hanem attól is, hogy Brüsszel a zöldátállás jegyében szinte lehetetlenné teszi számára a versenyképes működést. Az Egyesült Államok erős pontjait támadva erőre kaphat az amerikai techcégek kiszorítása a világ más pontjairól, akár kínai mintára szoftverszuverénebbé válhat a világ, hogy a szolgáltatásexport oldalán vágjon vissza az USA-nak.

hiszen az amerikai vámok néhány ország kivételével mindenkit sújtanak. Európa ezért például átgondolhatja, hogy a kínai autókra kivetett vámokkal megkezdett európai–kínai kereskedelmi háborút valóban meg kívánja-e indítani teljes gőzzel. Ehelyett dönthet úgy is, hogy az USA-n kívüli világ legnagyobb vásárlóerejű piacaként a szabadkereskedelmi megállapodások irányába megy. Azaz a magába forduló Egyesült Államok hoppon maradó kereskedelmi partnerei mind exportkapacitásukat, mind importigényüket inkább egymás felé fordíthatják.

A világkereskedelmi rendszerváltás legjelentősebb következménye a dollár hegemóniájának megszüntetése lehet, amely felé a BRICS országai eddig leginkább szimbolikus lépéseket tettek, s Európa az eurózóna megalapítása óta ez ügyben sem zavart sok vizet. Ám ha az USA külkereskedelme drasztikusan visszaesik, az egyre inkább eljelentéktelenítheti a dollárt mint a világkereskedelem elszámolási pénznemét, mint tartalékvalutát, s erősítheti az euró, a jüan, a rúpia vagy egyéb devizák szerepét. Végtére is az amerikai kereskedelmi mérleg kiegyensúlyozásában semmi nem lehet hatékonyabb, mint az a mechanizmus, ami a kereskedelmi egyensúly felé mozdítja a világ összes többi országát: az, hogy a túlzott import túl gyengévé, a túlzott export pedig túl erőssé teszi az adott ország devizáját. Meglehet, mindannyian azzal járunk a legjobban, ha a dollár csak egy deviza lesz a sok közül, nem pedig a világ legerősebb országának különleges privilégiumot garantáló eszköze. 

ezzel hatásosan csak az tud fenyegetni, aki a közepén és nem a margóján lakik a világkereskedelemnek. Könnyen lehet, hogy a vámbombát ledobva Trump temeti el a Nixon által már félig elhantolt Bretton Woodsot.

Nyitókép: Donald Trump bejelenti a kereskedelem új amerikai rendjét
Fotó: AFP/Brendan Smialowski